Jobb-Állás Blog

A közelmúltban egy fejvadász ismerősön panaszolta, mennyire nem ismerte egy aznapi pályázó a mobiltelefon-etikettet. Az álláskereső ugyanis az interjú alatt megszólaló telefonját felvette, és elnézés kérése nélkül csevegett két percet hívójával. Természetesen nem került be a következő körbe. Hogy ilyesmi kedves olvasóimmal ne fordulhasson elő, néhány tanács a mobilhasználathoz.

Kell a mobiltelefonszám az önéletrajzba, ugyanis így tudnak a személyzetisek a leggyorsabban elérni. Ha céges mobilunk is van, akkor ne azt adjuk meg több okból:
könnyen visszakereshetőek a számok,
lehet, hogy az asztalon felejtjük és - céges mobil lévén - kollégánk veszi fel,
egy esetleges munkahelyváltásnál a munkaadó egyszerűen nem tud bennünket elérni.

Ha munkahelyünkön nem tudjuk felvenni a telefont, beleírhatjuk, milyen időközben tudunk hívást fogadni.

Bevett szokás HR-eseknél a telefonos előszűrő, ami a személyes beszélgetés előtti próbatétel. Ebben a munkaadó az önéletrajzot pontosítja, és első benyomást szerez a pályázóról. Ha e célból hívnak, és nem alkalmas a helyszín és az időpont a beszélgetésre (mert tömegközlekedési eszközön, a zajos utcán vagy munkahelyünkön tartózkodunk), inkább kérjünk új időpontot és adjuk meg, mikor lesz alkalmas. Ez az időpont ne legyen később fél napnál. Ha munkahelyünkön ér a megkeresés, érdemes valamilyen semleges mondatot kitalálni, ha el akarjuk titkolni álláskeresésünket. („Sajnos most nem alkalmas az időpont. Fél hat körül megfelelő lenne?” Vagy: „Visszahívhatom? Mikor?”)

Állásinterjú előtt kapcsoljuk ki a telefont. Ha ezt elfelejtettük volna, és beszélgetés közben megcsörren a telefon, csak kivételesen fontos esetben vegyük fel - akkor is elnézést kérve, alaphelyzetben semmiképpen. 
 
A mobiltelefon egyébként nem része az állásinterjúnak, így az asztalra sem célszerű kitenni. Egy túlságosan értékes telefon egy „szerényebben eleresztett” HR-es számára még talán irritáló is.

Ha az interjún megkapjuk a munkaadó névjegykártyáját, akkor első próbálkozásra inkább a vonalas telefonszámán próbáljuk meg elérni.

A két ünnep közötti időszak arra is alkalmas, hogy elgondolkodjunk, jó munkahelyen/ munkakörben dolgozunk-e, vagy megérett-e az idő a váltásra? Ehhez fogódzónak írok néhány kérdést, amelyek megválaszolása közelebb vihet a döntéshez.

1. Hány éve dolgozik ugyanazon a munkahelyen, ugyanabban a munkakörben? Mióta nem történt változás a napi munkafolyamatokban?

2. Érez-e fejlődést?

3. Fejleszti-e képességeit? Ebben partner-e a munkaadó?

4. Nézzen meg állásportálokon szakmájába vágó álláshirdetéseket. Mennyire felel meg Ön a hirdetésekben megfogalmazott elvárásoknak? Miben kell fejlődnie ezek alapján?

5. Milyen érzésekkel várja vasárnap esténként a hétfői munkakezdést?

6. Mennyire elégedett fizetésével? Mikor volt utoljára fizetésemelés?

7. Mi a véleménye a munkahelyi légkörről? Jó érzés bent lenni, vagy más munkatársakat szeretne maga mellett?

8. Hogyan vélekedik főnökéről? Gátja-e annak, hogy Ön a maximumot nyújtsa a munkahelyen?

9. Milyennek látja a cég piaci helyzetét? Várható-e elbocsátás?

10. Fogalmazza meg: mi az, amiért váltana? (munkakör, cégnagyság, iparág, fizetési elvárás, állás földrajzi helye stb.)

Ha válaszok többsége a váltás mellett szól és ezek a hangsúlyosak a munkahelyi létben, akkor érdemes elkezdeni az óvatos tapogatózást.

A munkahelyváltáshoz néhány alapszabály:

Hirtelen felindulásból soha ne mondjunk fel. Inkább aludjunk rá egyet és azután döntsünk.

A legbiztosabb aláírt új munkaszerződéssel (vagy alkalmazási szándéknyilatkozattal) a kezében felmondani

Ha nincs új munkahely, akkor 3-5 hónapnyi anyagi tartaléknak lennie kell. Máskülönben kényszerpályára kerül. Olyan munkát kell elfogadnia, ami nem tetszik, de pénzt hoz.

Ne a munkahelyről keressünk állást, mert veszélyes. Intézzük munka után, otthonról a pályázást

Váljunk el korrekt módon munkaadónktól. Az erkölcstelen, jogszerűtlen lépéseknek híre megy a piacon.

Érdekes kísérleti projekt startolt ma Németországban. Öt multinacionális nagyvállalat (Deutsche Post, Deutsche Telekom, L'Oréal, Maydays GmbH és a Procter & Gamble) vállalta, anonim önéletrajzok alapján toboroz munkaerőt a német állami munkaügyi központ közvetítésével. Olyan cv-k alapján hívja be interjúra a pályázókat, amelyek nem tartalmaznak személyes adatokat (név, nemzetiség, születési hely, idő, nem) csak az iskolai végzettség és a szakmai tapasztalat számít. A projekt a német kormány kezdeményezésére indult, a cél pedig a diszkrimináció csökkentése.

A szándék üdvözlendő és PR-szempontból is jó fogásnak tűnik ezeknek a cégeknek. Azt mutatják a nyilvánosság előtt, náluk nem a származás, hanem a tudás számít. A legalkalmasabbak bőrszíntől, nemzetiségtől függetlenül bejutnak hozzájuk.

A kérdés csupán az, ez a pályázási módszer megszünteti-e, vagy jelentősen csökkenti-e a diszkriminációt? Azonos esélyekkel szállhatnak-e harcba a kisgyermekes nők, az ötven év felettiek, a németországi törökök egy-egy állásért, ha valamikor az állam törvényileg előírná, álláshirdetésre jelentkezéskor nem kérhető személyes adat.

Attól tartok, hogy nem. Lehet, hogy tévedek, ám csak a realitásokból indultam ki. Aki diszkriminálni akar, az ettől függetlenül az állásinterjú alatt könnyedén megteheti. Aki kicsit is ismeri a kiválasztást, pontosan tudja, miként lehet egy elutasítást szakmai érvekbe csomagolni.

Egyébként a munkaadói oldal képviselői – főként a kis- és középvállalkozások – máris háborognak a projekt kapcsán. Nem szeretnének hasonlóban részt venni. 

Néhány vélemény:- Kevés az információ, semmi nem tudható meg így a pályázó személyiségéről, lassabbá, körülményesebbé válik a toborzás, nagyobb a HR-esre nehezedő adminisztrációs teher. Míg a nagy cégeknek erre van apparátusuk, az egyetlen HR-essel vagy anélkül működő kkv-k szinte megoldhatatlan feladat elé kerülnek. És az is elképzelhető, hogy az álláskeresőnek jobb ez a mostani állapot. Az anonimitással inkább kitolódna az elutasítás. Elképzelhető, lenne egy „nulladik” interjúkör, ami gyakorlatilag egy néhány perces pofavizitből állna.

Sok a kérdőjel. Ez a 12 hónap arra is jó lesz, hogy kiderüljön, működik-e.

Nyáron, amikor a projekt körvonalazódott, beszéltem magyar HR-esekkel, mit szólnak hozzá. Nem reprezentatív mintám alapján a többség inkább kétségeit fogalmazta meg. Mindenesetre majd beszámolok a német projekt tapasztalatairól.

Ha van erről véleményetek, írjátok meg. Kíváncsi vagyok.

Aki korán kel, nagyobb eséllyel épít karriert. Sőt, már középiskolában jobb jegyeket szerez, így nagyobb sansszal jut be egyetemre, ahonnan kikerülve jobban fizető pozíciókat tölthet be. Ráadásul a korán kelők a munkában aktívabbak, lelkiismeretesebbek, nagyobb a teherbíró képességük és jobbak a problémamegoldásban, mint későn ébredő, és más bioritmusú kollégák.

Mivel jómagam is a korán kelők táborba tartozom, elégedett mosollyal nyugtáztam e sorokat. Sokan talán brit kutatós kamufelmérésnek hiszik az eredményt (akkor meg sem említettem volna), ám minderre egy tekintélyes üzleti lap (Harvard Business Manager) német kiadásában akadtam. A konklúzió pedig Christoph Randler, heidelbergi biológiaprofesszor kutatási eredményein alapul, akivel az interjú készült.

Persze nem kell a sokáig alvóknak sem kétségbe esniük, náluk másban rejlenek az erősségek: ők kreatívak, humorosak, intelligensek, extrovertáltak. És ezek csak átlagok, így kivételek bőven akadnak.

Hogy mi az oka a későn kelők versenyhátrányának a karrierépítésben?

Csak feltevések léteznek: A munka világa a korai kezdésre van kihegyezve, az 5-6 körül ébredők pedig jobban rá tudnak hangolódni a munkára. Randler professzor megjegyzi, vannak már egyetemek, ahol figyelembe veszik a hallgatók más-más bioritmusát és rugalmas órákat ajánlanak.

Ezt már én teszem hozzá: vannak munkahelyek is, ahol nem a reggel 8 órás munkakezdés, hanem az asztalra letett teljesítmény számít. Igaz, a munkaadók többsége még a szigorú 8 vagy 9 órás starthoz ragaszkodik.

Ami számomra előny a korai kezdésben: a reggeli órákban nyugodtabb az iroda, hatékonyabban lehet dolgozni, tehát rövidebb idő alatt több feladatot meg tudok oldani. És persze heti kétszer reggel 7-kor kezdődnek a webkamerás online angolóráim, ami nagyon fekszik nekem. Este már nehezen fogna az agyam. 

Aki tud németül, olvassa el a teljes interjút, mert tanulságos, szerintem sok igazság van benne.

A napokban akadtam a http://www.escapethecity.org/ oldalra, amely több, mint egy karrierváltást segítő weboldal. Egy életérzés, válasz egy tehetséges munkavállalói réteg problémájára.

Az oldal jelentése: „menekülés a Cityből”, azaz London pénzügyi központjából. Azoknak (a tehetséges fiataloknak) készült, akik néhány év után kiégtek a nagy, multinacionális pénzügyi cégek világából és valami újra vágynak. Egy olyan dologra, ami kielégíti érdeklődésüket és boldoggá teszi őket a munkában.

Az oldal videója szerint a multik diplomás dolgozóinak 70 százaléka elégedetlen munkájával, 30 százalék aktívan keres alternatívát. Ám sokan közülük vagy nem mernek váltani vagy hiányoznak a segítő társak, a követendő példák. A weboldalt alapító két fiatalember szintén a Cityből menekülve találta meg önmagát. Erre a tapasztalatra alapozva közösséget alapítottak. Eddig közel 18 ezren regisztráltak az oldalra, akiket csak „Hero”-ként (hős) hívnak itt.

Ez eddig egy angol vagy amerikai történet is lehetne. Ám saját ismeretségi körből tudom, több száz, talán több ezer magyar küzd hasonló problémával. Hiába szereztek piacképes diplomát, hiába kaptak állást egy nagy multinál (például könyvvizsgáló vagy gazdasági tanácsadó cégeknél), hiába keresnek átlag felett, beleuntak a napi taposómalomba: a riportolásba, a túlórákba, a napi teljesítménykényszerbe, a felülről jövő direktíváknak való megfelelésbe. Alig látják szeretteiket, kiégtek, munkájuk rabjai. A szerencsések még ép egészséggel lépnek be reggel munkahelyük ajtaján, a pechesek alvászavarral küzdenek, a még pechesebbek…. ne is folytassuk… Hiányzik nekik egy utolsó lökés, de nem merik meglépni. Ez az oldal nekik szól.   

Mert milyen jó lenne saját vállalkozást indítani, ahol a magunk urai vagyunk. Vagy career break-et (karrierszünet) tartani és 30 évesen önkéntes munkát vállalva megismerni Ausztráliát, Thaiföldet vagy akár Chilét. Vagy egyszerűen megtalálni azt a munkát, ami igazán boldoggá tesz. A http://www.escapethecity.org oldalon sokféle élethelyzet és sokféle lehetőség szerepel. Csak körül kell nézni, kérdezni és tanulni mások példájából. Van ugyanis kiút a mókuskerékből.  

Nem láttam még hasonló magyar kezdeményezést. Valószínűleg nem is profitábilis vállalkozás ilyen oldalt elindítani. De ha valaki már ezzel az inspirációval jobbá tudja fordítani kiégett életét, és közösséget teremt, már megéri. Szóval?

Óriásplakáton hirdette magát egy munkanélküli Franciaországban, a 4 méter széles és 3 méter magas hirdetést egy bordeaux-i autóút mentén ragasztotta ki. A 48 éves férfi fényképes plakátján megadta e-mail címét és mobiltelefonja számát. Mindezt végső megoldásként tette, miután csaknem hatszázszor utasították el álláskérelmét. Az úton naponta mintegy 30 ezer autó halad el, de a férfi eddig csak pár telefonhívást kapott, állást nem - írja az MTI. 

Megmosolyogtató és egyben elkeserítő is a sztori, amit tegnap a nemzeti hírügynökség lehozott. Megpróbáltam az eredeti forrásnak utánajárni. Sajnos nem sikerült, így az akció pontos részleteit, az illető szakmai hátterét nem ismerem.

Felvetődik a kérdés: hatásos lehet-e egy ilyen akció? Éljünk-e formabontó eszközökkel az álláskeresésben?

Van egy hasonló, de mégis más sztorim. Hadd osszam meg, tanulságos. Két évvel ezelőtt kaptam egy hírt egy reklámügynökségnél dolgozó fiatalembertől, aki közleményében leírta, hogyan jutott be akkori munkahelyére. Ebből cikk is kerekedett, hadd idézzek most belőle:

„Kreativitással, egyediséggel kiemelhetjük magunkat a konkurens álláskeresők százai közül. Ez az üzenete Fülöp Attila állásszerzésének, aki tanári diplomával a kézben, hatásos önreklám segítségével jutott be jelenlegi munkahelyére, egy kommunikációs ügynökséghez. A szegedi fiatalember saját magáról készített egy moziplakátra emlékeztető, színes bemutatkozó anyagot, amelyen fotója, eddigi életpályája és álláskeresési szándéka állt. Önéletrajz helyett ezt küldte el, amikor állásra pályázott, a plakátot pedig kitette több reklámkonferencián. Ezeken a megbeszéléseken bemutathatta kampányát is a döntéshozók előtt.

Emellett elkészített egy saját weboldalt (www.fulopattila.com), ahol ugyancsak eddigi szakmai tapasztalatát foglalta össze. „Annyi volt a célom, hogy megismerjék a nevemet, és úgy emlékezzenek rám a potenciális munkaadók, ha új munkatársat keresnek, hogy motivált, lelkes, kitartó és ötletgazdag pályázó vagyok” - mondja Fülöp Attila. Saját bevallása szerint csak egy farmernadrág árába került a kampány. A weboldal és a három plakát elkészítésében ismerősök segítettek, a konferenciákon való részvételért - vélhetően az újszerű marketingeszköz miatt - nem kértek pénzt.”

Eddig a cikkrészlet. Attila tehát úgy jutott be a reklámszakmába, hogy valami egyedi pályázási módszert vetett be. Nem csupán álláshirdetésre pályázott, hanem bejelentkezett egy reklámkonferenciára, ahol döntéshozókkal találkozott és nekik is megmutatta a plakátját.

Kreatív területen működik ez a stratégia és szerintem nagyon is hatásos. Ugyanis annak a munkának a lényege a formabontó, figyelemfelkeltő megoldások megtalálása. Ez a pályázás pedig bátorságról, proaktivitásról árulkodik. Más területen azonban nem igazán ajánlanám. Nem azt mondom, hogy ne éljünk a figyelemfelkeltés eszközével, csak azt, hogy bizonyos keretek között. Ha cv-t kérnek, akkor ne kreatív plakátot küldjünk.

A fenti MTI-s hírnél maradva: két problémát látok. Az egyik az ár. Egy óriásplakát elkészíttetése és kihelyezése nem olcsó mulatság, főleg nem egy munkanélkülinek (kivéve, ha jól kereső menedzser volt). A másik a célzás: Akkor jó egy pályázat, ha a potenciális munkaadókra fókuszálunk, úgy adjuk be, hogy náluk szeretnénk dolgozni. Biztosan több tízezren látják a reklámot, de mennyi ebből a potenciális döntéshozó és mennyire veszik  komolyan a „csak úgy” jelentkezőt. Ha pedig nincs visszahívás, akkor a pályázó tehetetlen, ugyanis nem tudhatja, hová jutott el a hír, kinél lehet érdeklődni.

Nem lennék meglepve, ha a hirdetés mögött egy extrovertált marketingmenedzser állna, aki egy következő kampányához használná fel az ismertséget. Bár lehet, hogy tévedek…

Szombaton végre vége lett a találgatásoknak, a jól értesültek tuti infóinak. Maga a gazdasági miniszter jelentette be a jövő évi költségvetés benyújtásakor, hogy 25-30 ezres leépítés – ez egy kisváros lélekszáma - lesz a kormányzati szférában: 5 százalékos mínusz a minisztériumokban, 10 százalék a háttérintézményeknél.

De hadd idézzek az origo.hu hírportál cikkéből. „Matolcsy szerint egyébként is van egy természetes létszámcsökkenés a közszférában, és hozzátette, arra számítanak, hogy a munka nélkül maradó embereket magáncégek foglalkoztatni fogják.” 

A leépítésekkel kapcsolatban mindig azt mondom: ha egy munkára kettő helyett egy ember elég és a rosszabbul dolgozót küldi el a vezetés, ez teljesen jogos és ésszerű lépés. Ráadásul sok ismerősömtől hallom, kevesebb emberrel is meg lehetne oldani a munkát a minisztériumokban.

A fő gond, hogy nem egyenletes a terhelés. Vannak, akik rengeteget dolgoznak, mert speciális tudás birtokában vannak. És akadnak, akik már munkakezdéskor visszafelé számolják az időt. A tömeges közszférás kirúgások jogosságával kapcsolatban mindig szkeptikus vagyok. Valóban a rosszabbul dolgozó talpára kötnek útilaput? Ennek megállapítására egy alapos teljesítményértékelési rendszer szükségeltetik, ami nincsen, illetve ami van, az erre totálisan alkalmatlan. Szetey Gábor személyügyi államtitkár próbált valamit bevezetni még a Gyurcsány-kormány alatt, de a politika elkaszálta a tervét. 

Egy minisztériumban dolgozó barátomtól tudom, hogy az egyes egységeknél vannak úgynevezett „listázók”. Így hívják a kirúgandók nevét összeállító „mumosokat”. Ha nincs kontaktod hozzá, akkor csak folyosói pletykákból vagy a közlés pillanatában tudhatod meg, hogy széna vagy szalma. Pokolian nehéz lehet így bemenni a munkahelyre. Főleg, ha nem kapsz visszajelzést a munkádról és nem vagy a „listázó” ismerőse.

Ismerek olyan háttérintézményt, amelybe hetek óta gyomorgöccsel járnak be dolgozni, a korábbi oldott hangulat a múlté. Szóval izgalmas és drámai hetek várnak a minisztériumi és háttérintézményi dolgozókra. Hogy ne csak a veszélyekről, hanem az esélyekről írjak, néhány tanács azoknak, akiket utolér a végzet. Matolcsy György fentebb idézett nyilatkozata szerint őket nagyrészt felszívja a versenyszféra. Valóban? 

Közszférából kirúgott álláskeresőként abból induljunk ki, hogy a versenyszféra gyanakodva fog ránk tekinteni. Rengeteg jogos vagy túlzott előítélet él a minisztériumokban szocializálódott álláskeresőkkel szemben. Ezt sajnos el kell fogadni, azonban ha állásinterjúra eljutunk, akkor a HR-est ennek az ellenkezőjéről meg lehet győzni. 

Fontos megjegyezni, olyan nincs, hogy "közszférás álláskereső". Több típusú álláskeresők vannak, én most négyet nevesítek.

1. Talán a legjobb esélyekkel azok indulnak, akik a versenyszférában is betölthető munkakört végeztek és még nyelvet is beszélnek. Ilyen például a könyvelő, a HR-es, a PR-munkatárs, az EU-referens. Ha van megfelelő szakmai tapasztalata és kapcsolatrendszere (PR-esnél például újságírók ismerete, könyvelőnél szakmai tudás, EU-referensnél az erős nyelvtudás vagy az uniós tudás pályázatíró céghez jelentkezve), lehetséges a zökkenőmentes váltás. 

2. Vezetői posztról távozva kapcsolatrendszer kell a megfelelő szintű elhelyezkedéshez. Ebben az esetben kevés esélyét látom az álláshirdetésre pályázásos megoldásnak. Ők korábban kirúgott főnökeik farvizén próbálhatnak új munkát találni.  

3. Nincsenek rossz helyzetben azok a szinte pályakezdők, akik 1-2 évet töltöttek minisztériumnál. Ez még kevés idő arra, hogy vérükbe ivódjanak rossz munkareflexek és megpecsételje őket a versenyszféra. Ha van nyelvtudás, motiváció, lelkesedés, könnyebb lehet számukra a továbblépés. 

4. A legnehezebbnek azoknak az esélyeit látom, akik 20-30 évet lehúztak egy minisztériumban, például adminisztratív munkakörben, nem képezték magukat, nincsenek tisztában a versenyszféra elvárásaival, gyengék önmenedzselésben, nem igazán proaktívak, hiányzik belőlük a szolgáltatói attitűd és a projektszemlélet. Nem reménytelen, de fel kell kötni…   

Amint látható, lesznek olyanok, akiket nem fog felszívni a versenyszféra. Igazából egy-egy ilyen leépítéshez olyan állami munkaközvetítői rendszer szükségeltetik, amelyik felkészíti a munkanélkülieket a versenyszféra elvárásaira. Vannak jó példák (például a budapesti Álláskeresők Klubja). A fő gondot azonban ott látom, hogy az állami „karrier-tanácsadóknak” sok esetben nincs versenyszférás tapasztalata vagy ha van, az tíz évvel korábbi. 

Csak drukkolni tudok, hogy a megfelelő emberek a megfelelő helyen maradjanak. Akiknek pedig menniük kell, remélem, találnak valamilyen munkát. Ha van infóm közszférás sorsokról, feltétlenül beszámolok. 

A legfontosabb minden ex-közszférás álláskeresőnek. Tanulják meg a pályázási technikákat (cv, kísérőlevél, interjúra készülés stb.), mert ez viszonylag könnyen elsajátítható. Ennek hiányában még nehezebb lesz a munkához jutás. Ha pedig anyagilag megengedhetjük, a kirúgás után azonnal iratkozzunk be nyelvtanfolyamra. Közösségbe kerülünk és hasznosan töltjük az időt. Egyelőre ennyi.